Részletek a „Magyarság és ortodoxia — ezer esztendő” c. könyvből. Magyar Ortodox Egyházmegye – Magyar Ortodox Múzeumért Alapítvány, Szeged, „a magyar kereszténység millenniumának esztendejében”:

 A három magyar fivér legendája

Szentéletű Magyar Efrém, Szentéletű Magyar Mózes és Magyar Szent György vértanú „magyar származásúak voltak”, amint ezt valamennyi forrás egybehangzóan hírül adja. A X. század legvégén vagy a XI. század elején érkeztek Rusz földjére. Vannak olyan feltételezések, amelyek szerint Erdélyből származtak, Marosvár-Csanád megyéből, mivel e területek uralkodói Gyula és Ajtony a bizánci kereszténységet vették fel, ami azt jelenti, hogy a fivérek még az országba való megérkezésük előtt jól ismerték az ortodox keresztény szertartást és szokásokat.

Mint egyes források írják, a testvérek a Róma irányából érkező misszionáriusi tevékenység erősödése után telepedtek át Rusz földjére.

Ugyanakkor egy másik lehetőséget sem lehet figyelmen kívül hagyni. A krónika a 996-os évszám alatt feljegyzi, hogy Vlagyimir kijevi nagyfejedelem jó viszonyban volt István királlyal. A magyarok nemcsak a kijevi Ruszban, de egész Európában híresek voltak lovászatukról, különösen a harci lovak tenyésztéséről. Feltételezhetjük, hogy a három fivért (vagy kettejüket, az öccsüket pedig magukkal vitték) mint ismert lótenyésztőket maga Vlagyimir nagyherceg, vagy az ő közvetítésével fia, Borisz hívta meg szolgálatra. Ez magyarázatot adhat Szentéletű Efrém gyors előmenetelére Borisz herceg udvarában, és a magas rangnak számító főistállómesteri tisztség elnyerésére.

Január 28. Csodatévő Magyar Efrém

Szentéletű Efrém legrégebbi, eredeti legendája nem maradt fenn, a XIV. században elégett. Fennmaradt viszont az a legenda, melyet a XVI. században írtak, a Szent ereklyéinek feltárásakor. Szentéletű Efrém legendáját a XIX. és XX. században kiadott következő változatok alapján állítottuk össze: Житие преподобнаго Ефрема Новоторжскаго. In: "Жития рус­ских святых. Январь-апрель". М., 1916. Минея. Январь. Часть вторая. М., 1983. Память преподобного Ефрема Новоторжского. In: "Жития свя­тых на русском языке, изложенныя по руководству Четьих-Ми­ней св. Димитрия Ростовского. Книга пятая, часть вторая". М., 1904.

Január 28. Szentéletű és Istent hordozó atyánk, Torzsoki Csodatévő Magyar Efrém legendája

Szentéletű Efrém atyánk magyar származású volt, fivére Szentéletű Magyar Mózesnek és Magyar Szent Györgynek, akit Borisz herceggel együtt öltek meg. Efrém, Mózes és György szüleiről semmit sem tudunk, de a gyermekek szentéletűsége a szülők istenfélelméről is tanúskodik, hiszen az Apostol szavai szerint „ha a gyökér szent, az ágak is azok” (Róm 11,16).

Szent Borisz herceg, rosztovi fejedelem szolgálatába léptek, aki Szent Vlagyimir apostoli fejedelem keresztény házasságából született első fiúgyermeke volt. Szentéletű Efrém hamarosan a fejedelem főistállómestere lett. A Kijevi Rusz idejében a fejedelmi istállómester meglehetősen magas rangú tisztségnek számított, közrendű ember nem tölthette be, ezért méltán vélhetjük, hogy a fivérek nemesi származásúak voltak.

1015-ben Szentéletű Mózes és Szent György részt vettek Borisz herceg besenyők elleni hadjáratában. Ismeretlen ok miatt Efrém nem volt ott ebben a hadjáratban, Rosztovban maradt. A novgorodi krónika ugyanabban az évben említi először Szentéletű Torzsoki Efrém nevét: „Szentéletű atyánk, Novotorzsoki Efrém ebben az időben élt”.

Szentéletű Efrém, miután megtudta, hogy öccsét megölték, nagyon elszomorodott, és elindult fivére holttestének felkutatására az Alta folyóhoz, a kegyetlen gyilkosság színhelyére. Györggyel együtt megölték Borisz többi szolgáját is, ezért Szentéletű Efrém nem tudta azonosítani fivérének testét, csak levágott fejét találta meg, s azt magával vitte.

György halála és a lengyel fogságba hurcolt Mózes elvesztése után Szentéletű Efrém a kijevi metropolita áldásával elhagyta a világi életet és egy magányos helyen telepedett le a Volga mellékfolyójának, a Tvercának a partján, nem messze a mai Torzsok városától, amit akkor Novij Torgnak neveztek. Innen ered Szentéletű Torzsoki Efrém neve. Azzal a reménnyel, hogy rátalál ismeretlen helyen hányódó testvérére, Mózesre, Szentéletű Efrém zarándokházat épített és a jövevények befogadásának aszkézisét vállalta magára, ami a Régi Oroszországban az aszkézis gyakori formája volt az istenfélő és testvérszerető emberek között. Szentéletű Efrém teljesen átadta magát ennek a szolgálatnak. „Egy szép, művelt, szeretetteljes, önfeláldozó vendégfogadó ember kedves vendéglátása, bölcs tanításai és útmutatásai, a bálványimádókat és pogány babonákat szelíden leleplező szavai, szent aszkétikus élete, teljes önfeláldozása és önzetlensége nagyban elősegíthették a Krisztusba vetett hit terjedését olvassuk a szentek életét megörökítő Mineában. A jövevények befogadásának türelmes aszkézise készítette fel lelkileg Szentéletű Efrémet a szerzetesség felvételére. A zarándokház helyén később kolostor létesült Oszlopos Szent Simeon tiszteletére. A kolostor nem maradt fenn, de helyén ma is megtalálható a Simeon-temető.

Bár Torzsok a novgorodi püspökség alá tartozott, Szentéletű Efrém nem egyszer megfordult Kijevben egyházi ügyekben, reménykedett abban is, hogy megtalálja testvérét, Mózest. Vajon találkoztak-e a fivérek Kijevben? Ezt nem tudhatjuk. De feltételezhetjük, mivel Szentéletű Mózes tíz éven keresztül, 1033-tól 1043-ban bekövetkezett békés elhunytáig a Kijevi Barlangkolostorban élt szerzetesi aszkézisben Szentéletű Antal vezetésével. Szentéletű Efrém pedig tíz évvel bátyja halála után hunyt el.

Az egyik kijevi utazása idején, amikor Vjazmán ment keresztül, Szentéletű Efrém találkozott Arkagyijjal, aki később társává vált az aszkézisben, és akiben nemcsak engedelmes tanítványra talált, hanem testvérére az Úrban. „A lélekbe látó Efrém megértette, hogy ez az ifjú a Krisztusért vállalt bolondság (jurodsztvo) keresztjét vette magára; bátorította őt e nehéz aszkézisben, és utazásai során mindig meglátogatta. Maga az ifjú is úgy tekintett Szentéletű Efrémre, mint lelki vezetőjére és tanítójára, és gyakran kereste fel őt Torzsokban, hogy tanítást és lelki tanácsot kapjon tőle olvassuk a Mineában.

Szent Borisz és Gleb szenvedéstűrők tisztelete szinte azonnal elkezdődött, amint Bölcs Jaroszláv 1019-ben végleges győzelmet aratott a fivérek gyilkosa, Átkozott Szvjatopolk fölött. Borisz és Gleb ereklyéinél, amelyek Visgorodban, a Szent Vazul templomban nyugodtak, csodák történtek. Jaroszláv nagyfejedelem 1026-ban új templomot épített. A szenvedéstűrők ereklyéit feltárták és ebben a templomban helyezték el. Ioann kijevi metropolita (1008-1035) templomi liturgikus szolgálatot állított össze Szent Borisz és Gleb szenvedéstűrők tiszteletére, ő vezette be egyházi megemlékezésüket, amelyet Borisz herceg megölésének napjára, július 24-re tettek. Szentéletű Efrém tudott mindezekről az eseményekről és elhatározta, hogy kolostort alapít a szent vértanúk tiszteletére, akiket jól ismert és szeretett, és akiknek hittel és igazsággal szolgált. Szentéletű Efrém a novgorodi érsek áldását kérte, és 1038-ban, nem messze a zarándokháztól hozzákezdett a Szent Borisznak és Glebnek szentelt templom építéséhez. Ebben a fáradságos munkában hű segítőtársa volt szeretett tanítványa, Arkagyij. Hamarosan egymás után keresték fel szerzetesek azzal a kéréssel, hogy fogadja őket lelki gyermekeivé. Elsőként Arkagyij költözött át a szentéletű szerzeteshez Vjazmából. Így a templom körül kolostor jött létre. Ez volt Rusz földjén az első Szent Borisznak és Glebnek szentelt kolostor.

Szent Efrém az általa alapított kolostorban élte aszkétikus életét egészen békés halála napjáig, és dicsőítették tetteiért, mint „a tisztaság és az önmegtartóztatás mintaképét, a szerzetesek bölcs tanítóját és pásztorát, a világban élők közbenjáróját és oltalmazóját, a csüggedők bátorítóját, a démoni erőszak és a lélekromboló szenvedélyek gyógyítóját”. Szentéletű Efrém tisztes kort elérve, imádsággal az ajkán, békében hunyt el 1053. január 28-án, miután utolsó tanítását és áldását adta a szerzetesközösségnek. Testét kőkoporsóba helyezték, amelyet a hagyomány szerint saját kezével faragott ki. Végrendeletéhez híven a koporsójába tették ártatlanul megölt testvérének, Szent Györgynek a fejét, melyet az Altánál talált meg és titokban egész idő alatt cellájában őrzött.

Szentéletű Efrém ereklyéit 1572. június 11-én a következő körülmények között tárták fel. Leonyid novgorodi érsek Moszkvából Novgorodba tartva betért a kolostorba, hogy leboruljon Szent Borisz és Gleb és a híres kolostor alapítója előtt. Az érseknek megmutatták Szentéletű Efrém koporsóját, aki ekkorra már híressé vált csodatételeiről. Leonyid érsek egy fentről jövő sugallatra meghagyta, hogy nyissák fel a koporsót, s így is tettek. A jelenlevők romlatlan állapotban látták meg Szentéletű Efrém testét, és érezték a belőle áradó különlegesen jó illatot. A koporsóban megtalálták öccsének, Györgynek a fejét is. Még ugyanannak a századnak a 80-as éveiben a helyi egyház, majd az egész egyház szentként kezdte tisztelni Efrémet. Ereklyéi a Borisznak és Glebnek szentelt székesegyházban, nyitott ezüst ereklyetartóban nyugodtak és számos csoda történt általuk. Ugyanitt nyugodtak Szent Arkagyij ereklyéi is.

A Szentéletű Efrém ereklyéinél történt csodák közül idézzünk fel kettőt. Az egykori kazányi kán, Ediger 1553-ban megkeresztelkedett, és a keresztségben a Simeon nevet kapta. Rettegett Iván cár neki ajándékozta Tver és Torzsok városokat. Simeon gyakran látogatta a Szent Borisz és Gleb kolostort. Szentéletű Efrém iránt különös szeretet hatotta át, és elhatározta, hogy ciprusfából új ereklyetartót készíttet a szent ereklyéinek. Ezt a munkát azonban egy gondatlan emberre bízták. Egy alkalommal a mester beleejtett egy darab fát az ereklyetartóba, és eltörte vele a szent lábszárcsontját. A szent álmában megjelent Miszail főapátnak, megmutatta a lábán keletkezett sebet, és meghagyta, hogy mondják meg Simeonnak, fogadjon másik mesterembert. Az istenfélő Simeon azon túl, hogy teljesítette a szent akaratát, saját költségén ikonokkal és kegytárgyakkal ékesítette fel a templomot, ahol a szent ereklyéi nyugodtak.

A másik csoda ugyancsak Rettegett Iván uralkodása idején történt. Cári kincstári pénzzel Moszkvából Novgorodba küldték Gyementyijt, Cseremiszint és Zamjatnyát. Cseremiszin szárazföldön ment, Zamjatnya pedig vízi úton. Útjuk során kegyetlenül rabolták a népet és a kolostorokat. Amikor Zamjatnya a Szent Borisz és Gleb kolostorhoz érkezett, itt is ezüstöt és élelmiszert követelt. A szerzeteseknek pénzt kellett kölcsönkérniük, hogy megváltsák magukat, és megmentsék a kolostort attól, hogy a cári opricsnyina emberei teljesen kifosszák. De amikor Zamjatnya tovább folytatta útját, az igazságtalanul szerzett kincsekkel megrakott hajó megbillent, és minden a folyóba veszett. Zamjatnya pedig váratlanul halálos betegségbe esett. A történtekről értesítették Cseremiszint, aki társa betegségét úgy fogta fel, mint Isten büntetését, és megparancsolta, hogy vigyék vissza a Borisz és Gleb kolostorba. Visszaadták a kolostortól elvett pénzt, és bűnbánattal, könnyek között végeztek könyörgő imát Szent Boriszhoz és Glebhez és Szentéletű Efrémhez. Ekkor a betegnek megjelent egy kegyes külsejű sztarec, megfeddte a kolostor javainak elorzásáért, de Isten kegyelméből meggyógyította. Ez a kegyes külsejű sztarec Szentéletű Efrém volt.

Ismeretes, hogy a kolostorban megvolt az alapító kézzel írott legendája, de ez nem maradt fenn. 1372-ben a tveri nagyfejedelem, Mihail Alekszandrovics megharagudott a Torzsokban uralkodó Afanaszijra. Mihail a kegyetlen belviszály során kifosztotta a várost, nem kímélve a templomokat de a kolostort sem. A tveri fejedelem zsákmányai közé került Szentéletű Efrém kézzel írt legendája is, amelyet a tveri Színeváltozás székesegyház sekrestyéjében helyeztek el. Idővel a herceg megsajnálta a szerzeteseket, és felajánlotta nekik, hogy pénzért kiválthatják Szentéletű Efrém legendáját, de a kolostornak nem volt erre elegendő pénze. Ezt követően Tver leégett, a tűz megsemmisítette a Színeváltozás székesegyházat, és benne a kéziratot. Erről Makarij metropolita számol be „Az Orosz Egyház Történetében”, a Szentpétervári Teológiai Akadémia kézirattárában fennmaradt Szentéletű Efrém legenda alapján. A fennmaradt legendát a XVI. században írták ereklyéi feltárásának és szentté avatásának alkalmából. Ismeretlen szerző állította össze, és belevette a legendába a szent halála után ereklyéi mellett történt csodák elbeszélését. Külön megemlíti, hogy Szentéletű Efrém legendáját annak alapján írta meg, amit „ama kolostor elöljárójától, az idős sztarecektől és Torzsok város tudós férfiúitól hallott”, valamint egy bizonyos „Ioaszaf szerzetespaptól, a Jurjev-kolostor lakójától”, amely 3-4 kilométerre van Novgorodtól. Makarij metropolita feltételezése szerint ezek a személyek mind olvasták az egykori legendát, mielőtt még az megsemmisült volna, vagy olyanoktól hallották a tartalmát, akik azt ismerték. A legendában említett utolsó csoda 1681-es keltezésű. Feltételezhetjük, hogy a szent napjainkig eljutott legendáját a XVII. század harmadik negyedében írták. XVII-XVIII. századi másolatokban maradt fenn „Szentéletű Efrém ereklyéinek története”, „Novotorzsoki Szentéletű Efrém dicsérete” és „Szentéletű Efrém  ereklyéi 1690-es áthelyezésének története”. 1774-ben Moszkvában kiadták Szent Efrém kis legendáját a hozzá írt szertartás szövegével, amelyet három, a Borisz és Gleb-kolostorból származó XVII. századi kézirat alapján állítottak össze. Az új, Áthosz-hegyi Szimonosz Petrasz-kolostorban összeállított Szinaxárionban az Ortodox Egyház szentjei rövid legendáinak gyűjteményében megtalálható Szentéletű Efrém rövid legendája, amely leírja, hogy ifjú korában testvéreivel együtt érkezett Rusz földjére és főnemesként Szent Borisz és Gleb családjához került. A Szinaxárion röviden említi Szentéletű Efrém fivéreit, valamint a Tverca folyó melletti Borisz és Gleb-kolostor alapítását. Torzsoki Szent Efrémet néhány forrás fiatalabb testvéreihez hasonlóan Ugrinnak, azaz Magyarnak nevezi, a szertartási énekekben pedig csodatévőként említik.

Szentéletű Efrém emlékét január 28-án ünnepli az Egyház, egy napon a IV. században élt Szíriai Szent Efrémnek, a nagyböjti ima szerzőjének, a bűnbánat prédikátorának emlékével, valamint június 11-én, ereklyéi 1572-ben történt megtalálásának és áthelyezésének napján. Ezen a napon a Szentéletű Efrém által alapított kolostorban körmenetet tartottak: a torzsoki csodatévő ereklyéit körbehordozták. A kolostorban féltve őrizték a szent edényeket és Szentéletű Efrém személyes tárgyait, valamint Szűz Máriának az ún. Hodigitria, az „Utat mutató Istenanyja” ikonját, melyet csodatévő ikonként tiszteltek. A régi hagyománynak megfelelően a kolostorban zarándokház és egyházi iskola működött.

A Szent Efrém által alapított Borisz és Gleb-kolostor egyike Oroszország legrégibb kolostorainak. Sok évszázados fennállása alatt nem egyszer vált támadás és kifosztás célpontjává: a fejedelmek közti hatalmi belviszályok vagy ellenséges támadások idején. De Szent Borisz és Gleb-temploma Szentéletű Efrém és Szentéletű Arkagyij ereklyéivel épségben és sértetlenül fennmaradt. A XVIII. század végén a kolostor építészeti együttesének felújítását fontos állami feladatnak tekintették. Felépítették az új Borisz és Gleb-templomot, valamint a kapu fölötti harangtorony-templomot. A XX. század elején négy templom volt a kolostorban: a Borisz és Gleb-székesegyház, az Istenanyja Templomi Bevezetésének szentelt templom, az Úr Jeruzsálemi Bevonulásának tiszteletére emelt templom és a Nem-kézzel-alkotott Megváltó-ikon temploma.

1874-ben a novotorzsoki Borisz és Gleb-kolostor elöljárója, Antonyij főapát kérést nyújtott be a szentpétervári vallásügyi bizottsághoz, hogy adják ki nyomtatásban Szentéletű Efrém Akathisztoszát. Ezt az Akathisztoszt szűkebb körben már énekelték a szent tisztelői. A kiadást kisebb szükséges változtatások után 1881-ben engedélyezték.

A XX. század 20-as éveiben a kolostort bezárták. Szentéletű Efrém ereklyéit 1919-ben a vallásellenes kampány során megszentségtelenítő módon tárta fel egy speciális bizottság. Tver város levéltárában fennmaradt e feltárás jegyzőkönyve, melyben ez áll: „Efrém ereklyéi megvizsgálásának jegyzőkönyve Torzsok város Borisz és Gleb-kolostorában, 1919. február 5-én este 8 órakor”. A szent ereklyéi a feltárás után eltűntek. Később a kolostor területén az egyik legszörnyűbb gyűjtőfogházat hozták létre. Később a kolostor munkatáborként szolgált. Még a 80-as évek közepén is, amikor elkezdődött az ősrégi kolostor restaurálása, alkoholelvonót nyitottak a területén. A négy templomból kettőt az Úr Jeruzsálemi Bevonulásának tiszteletére épített és a Nem-kézzel-alkotott Megváltó-ikon templomát leromboltak. 1994 óta a kolostor újra működik, újraéled benne a szerzetesi élet.

Szentéletű Efrém ünnepi esti istentiszteletén az „Uram, Tehozzád kiáltottam” utáni 5. sztichira így hangzik:

„Mint Krisztus szőlőskertjének szorgos munkása, a jó cselekedetek szőlőjét elhoztad az ugor (magyar) földről és elültetted az örök élet forrásának vizénél, s az a maga idejében megváltó gyümölcsöt termett, amelyből részesülvén mi, az igazhitű keresztények lelki és testi gyógyulást nyerünk, és dicsőítjük a mi lelkünk közös orvosát, Krisztust, aki előtt most az angyalokkal együtt állsz és imádkozol a mi lelkünkért.”

Ma, akárcsak sok évszázaddal ezelőtt, újra szerzetesi ima száll Istenhez a Szentéletű Magyar Efrém tettei által megszentelt tveri földön. Erőnkhöz mérten forduljunk mi is dicsérőénekkel Szentéletű Efrémhez, hogy imádkozzon az Úr trónja előtt érettünk, akik szent emlékét tiszteljük:

Örvendezz, Efrém atyánk, akit az Úr Isten magyar földről orosz földre vezetett; örvendezz, ki aszkézissel és a zarándok befogadásával mutatod meg Isten és felebarátod iránti szeretetedet!

Örvendezz, Szent Borisz és Gleb vértanúk kolostorának alapítója; örvendezz, ki tanítványaidat imával, virrasztással és böjtöléssel vezeted az üdvösség útjára!

Örvendezz, Isten Bárányának igaz szolgálója; örvendezz, ki az Úr trónja előtt hűséggel és tisztán állsz.

Örvendezz, ki az Istentől eredő földi kenyeret nem veted meg; örvendezz, ki sokakat táplálsz a szentséges mennyei kenyérrel.

Örvendezz, ki életedben méltónak bizonyultál arra, hogy az Isteni adományok kelyhévé válj; örvendezz, ki halálod után sírodból gyógyulást ajándékozol.

Örvendezz, ki halhatatlan ereklyéiddel megszentelted ártatlanul megölt György testvéred szent fejét; örvendezz, mert erőt sugárzó imáiddal ránk is csodatételek áradnak.

Örvendezz, Efrém atyánk, magyar és orosz föld örökké égő kiolthatatlan lámpása!

 (Lepahin Valerij, fordította: Lepahinné Murai Teréz Katalin)

Július 24. Magyar Szent György  

György vértanúnak nincs legendája. Az életéről és aszkéziséről fennmaradt közvetett és közvetlen adatok alapján kíséreltük meg összeállítani rövid legendáját. Legendájának forrásai közül talán a legfontosabbak: Повесть временных лет. In: "Памятники литературы Древней Ру­си. XI - начало XII века". М., 1978.  Сказание о Борисе и Глебе. Наборно-транскрибированный текст и перевод на современный русский язык. М., 1985.

Július 24. Magyar Szent György vértanú és szenvedéstűrő legendája

Krisztus vértanúja, Szenvedéstűrő Magyar Szent György idősebb testvéreivel, Szentéletű Torzsoki Efrémmel és Szentéletű Magyar Mózessel együtt Magyarországról érkezett Rusz földjére. György, testvéreivel együtt Szent Vlagyimir herceg fiának, Szent Borisz hercegnek, Rosztov fejedelmének a szolgálatába állt. Az ifjú György szeretetet, hűséget és engedelmességet tanúsított Borisz herceg iránt, és hamarosan különösen közelálló, szeretett szolgája lett. Az első fennmaradt orosz évkönyvben, az „Őskrónikában” fel van jegyezve, hogy Borisz herceg „határtalanul” szerette az ifjú Györgyöt. Kivételes kegye, oltalma és megkülönböztetett szeretete jeléül a rosztovi herceg egy széles, kovácsolt arany nyakéket, nyakperecet ajándékozott Györgynek, amit ő mindig magán viselt.

Szent György vértanúságának napjáig együtt maradt fivéreivel. Az idősebb fivér, Efrém Borisz hercegnél volt főistállómester. Ugyancsak Borisz hercegnél, Rosztovban élt a középső fivér, Mózes is. Borisz herceg udvarában Szent György nemcsak éveinek számában és bátorságban gyarapodott, hanem a keresztény jócselekedetekben is. Szent Borisz és Gleb egyik legendája, „Olvasmány a Szent Szenvedéstűrő Borisz és Gleb életéről és megöletéséről” elbeszéli, hogy Borisznak „voltak... könyvei, és amikor olvasott, mivel írni-olvasni tudó ember volt, a szentek életéről és vértanúságáról olvasott… Szent Gleb pedig hallgatta őt, mellette ülve, és nem hagyta el Szent Boriszt, hanem éjjel-nappal őt hallgatta.” Természetes dolog, hogy az ifjú György nem egyszer jelen volt, amikor a két testvér a szentek életéről és vértanúságukról olvasott fel. Gondolhatjuk, hogy az ifjú különösen sokat töprengett a krisztusi szeretetről és arról a parancsolatról, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, és még életünket is készek legyünk adni érte. Isten gondviseléséből az ifjú Györgynek hamarosan az életben kellett tanúságot tennie Krisztus iránti és felebarátai iránti szeretetének mértékéről.

1015-ben a kijevi nagyherceg, Szent Vlagyimir békében megpihent az Úrban. Idősebb, nem egyházi házasságából született fia Szvjatopolk akarta elnyerni a nagyfejedelmi címet. Tartott azonban Borisz és Gleb hercegektől, ezért elhatározta, hogy megöli őket. Szent Borisz ez idő tájt tért vissza a besenyők elleni hadjáratából. A kijeviek szerették Szent Boriszt, és őt szerették volna a fejedelmi trónon látni. Kísérői is azt ajánlották neki, hogy menjen Kijevbe és erővel foglalja el a trónt. Szent Borisz azonban úgy döntött, hogy feláldozza magát és nem kezd testvérgyilkos háborút Szvjatopolk ellen. Kíséretét elbocsátotta Kijevbe, maga pedig felkészült a vértanúhalálra. Szentéletű Efrém ez idő tájt Rosztovban tartózkodott. A herceggel ekkor csak Szent Mózes és Szent György maradt. Isten gondviselése a középső fivért, Szentéletű Mózest a kísérettel együtt Kijevbe vezérelte, ahol Bölcs Jaroszláv nővérénél, Predszlavánál szállt meg. Az ifjú György Szent Borisszal maradt, hogy szeretett ura sorsát akár a halált is megossza vele. Szent Borisz hálával fogadta szeretett szolgájának az áldozathozatalát.

A gyilkosság előtti nap szombat volt, és Szent Borisz megkérte a papot az esti istentisztelet eléneklésére. Mint a Szent Boriszról és Glebről szóló másik történet, a „Legenda a Szent Szenvedéstűrő Borisz és Gleb Vértanúkról” elbeszéli, az esti imákban Szent Borisz és Gleb megemlékeztek a keresztény vértanúkról: Szent Nyikitáról, aki 372-ben mint katona szenvedett vértanúhalált a gótok földjén, Cseh Szent Vjacseszlavról, akit bátyja, Boleszlav ölt meg 935-ben, és Borbála nagyvértanúról, aki 306-ban szenvedett kínokat Krisztusért. Rövid pihenés után elkezdték a vasárnap reggeli istentiszteletet, és amikor a Szvjatopolk által küldött gyilkosok a sátorhoz értek, hallották, amint Szent Borisz olvassa a Hatzsoltárt s más zsoltárokat. A sátorban ott volt a Megváltó ikonja. Szent Borisz az ikonra nézve így imádkozott: „Úr Jézus Krisztus, aki ilyen képmást öltve jelentél meg a földön, felmentél a keresztre és vállaltad a kínszenvedéseket a mi bűneinkért, méltass engem is a szenvedés elfogadására.” Természetesen Szent Borisz ezeket a szavakat nemcsak magára értette, hanem Szent Györgyre is, aki egészen a végsőkig önként követte őt. Szent Borisz és Gleb legendája így folytatódik: „És amikor Borisz papja és az ifjú, aki szolgálta, meglátták szomorú, bánatos urukat, sírva fakadtak és így szóltak: Kegyelmes, jó urunk, milyen nagy a te jóságod, hogy Krisztus szeretetéért nem akartál szembeszállni bátyáddal, holott sok katonád fölött rendelkeztél. És így szólván, elérzékenyültek.” Szent György elérzékenyült urának tettét látva, mintha még nem tudná, hogy ő maga Szent Boriszt megelőzve fogadja majd a vértanúhalált.

Amikor a gyilkosok Boriszra támadtak, Szent György felkiáltott: „Nem hagylak el téged, drága uram, itt legyek méltó az életem bevégzésére, ahol a te tested szépsége elhervad.” És testével fedte be a herceget. Szent György felebarátja iránti szeretetből vitte végbe tettét, a krisztusi parancs szerint: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Tudta, hogy nem kerülheti el a halált, sőt abban is biztos volt, hogy urát sem tudja megmenteni, de tudatosan áldozta fel magát az evangéliumi parancs szavait követve.

Szent György áldozatvállalása nem volt hiábavaló. A megsebesült herceg kifutott a sátorból, és amikor a gyilkosok be akarták végezni törvénytelen cselekedetüket, magkérte őket, adjanak annyi időt számára, hogy elmondhassa utolsó imáját. Ebben az imában Szent Borisz hálát adott Istennek azért, hogy vértanúhalálra méltatta, és arra kérte, bocsássa meg bátyjának és a terv végrehajtóinak a gyilkosságot. Az ima után megölték. Így nyerte el a vértanúhalált Szent Borisz és Szent György 1015. július 24-én, vasárnap, az Alta folyó mellett. Nem a Krisztusba vetett hit miatt ölték meg őket, mint az első századok keresztény vértanúit, de önként áldozták fel magukat, hogy elkerüljék a testvérgyilkos háborút, életüket adták felebarátukért, imádkoztak az életükre törő ellenségükért, és Krisztust követve a szeretet legnagyobb parancsolatának engedelmeskedtek.

A gonosztettek e gyilkosság után sem értek véget. Szent Györgynek Isten akaratából még halála után is szenvednie kellett. A gyilkosok egyúttal rablók is voltak. Csábította őket a Szent György nyakán függő arany ékszer, Szent Borisz ajándéka. Mivel az aranylánc egybe volt kovácsolva és nem kapoccsal működött, nem tudták levenni, ezért levágták Szent György fejét és így vitték magukkal zsákmányukat. Szent György levágott fejét „elhajították”, ahogy az évkönyvben olvashatjuk, és valószínű olyan messzire, hogy amikor Szent Györgyöt keresztény hagyomány szerint el akarták temetni, testét sem találták meg, és nem tudták azonosítani az Altánál megölt többi áldozat között.

Szent György bátyja, Szentéletű Efrém nem tudott beletörődni szeretett kisebbik öccse elvesztésébe és a gyilkosság helyszínére ment. A testet ő sem találta meg, de ráakadt ifjú öccse levágott fejére, egy díszes ládába zárta, és magával vitte. Torzsok városától nem messze Szentéletű Efrém Borisz és Gleb tiszteletére templomot, majd kolostort épített. Ártatlanul meggyilkolt öccsének a feje egész idő alatt Szentéletű Efrém cellájában volt, de erről senki sem tudott. Halála előtt Szentéletű Efrém meghagyta, hogy testvérének fejét vele egy koporsóba helyezzék. Szentéletű Efrém 1053-ban hunyt el. Kérésének megfelelően testvérének fejét az ő testével egy koporsóba helyezték. Amikor 1572. június 11-én Szentéletű Efrém testét feltárták, és romlatlannak találták, Szent Györgynek a feje is a koporsóban volt. Kétszáz évvel később, a XVIII. század legvégén Szentéletű Efrém ereklyéit átvitték az új kőtemplomba, és a források ismét nemcsak a szentéletű ereklyéiről számolnak be, hanem Ugrin (Magyar) György fejéről is. Őt is tisztelték, és ugyanúgy hódoltak előtte, mint Szentéletű Efrém ereklyéi előtt.

Szent Borisz és Gleb legendájának második része a szentek csodatételeiről szól. Szent Györgyöt itt fivéreivel együtt mint halála utáni csodatévőt dicsérik. A legenda így ad számot egy csodálatos gyógyulásról: „Élt egy Mironyeg nevű ember, Visgorod város elöljárója. Volt egy elsorvadt és meggörbült lábú szolgája, aki nem tudott járni, mivel egyáltalán nem érezte a lábát. Az ifjú falábat készített magának és azzal járt. Egyszer elment  a szentekhez, és Istenhez imádkozva, a szentek koporsójához borult, gyógyulást kérve tőlük. Éjjel-nappal ott volt és könnyek között imádkozott. Egy alkalommal éjjel megjelentek neki Krisztus szenvedéstűrő szentjei, Roman és Dávid (Borisz és Gleb), és ezt kérdezték tőle: „Miért könyörögsz hozzánk? Az pedig lábára mutatva gyógyulást kért. A szentek megérintették az elsorvadt lábat, háromszor keresztet vetettek rá, és amikor az ifjú felébredt álmából, egészségesnek találta magát. Erre felugrott és dicsőítette Istent és a szenteket. Mindenkinek elmondta, hogyan gyógyult meg, és hozzátette: Láttam velük együtt Györgyöt is, Borisznak a szolgáját, aki velük volt, és gyertyát tartott a kezében. És látván e nagy csodát, az emberek és a város elöljárója, Mironyeg dicsőítették Istent a történtekért.” Így dicsőítette meg Isten a ő szentjét.

Oroszországban 1918 után tömegesen kezdték feltárni és meggyalázni a szentek ereklyéit. Az ereklyék nagy részét vagy megsemmisítették, vagy ismeretlen helyre szállították. 1919. február 5-én felnyitották Szentéletű Efrém ereklyéit. „A Borisz és Gleb kolostorban található Efrém ereklyéinek vizsgálati jegyzőkönyve” azt is tartalmazza, hogy miután felnyitották a koporsó fedelét és levették a felső lepleket, „egy megbarnult fejet találtak, amelyről azt beszélik, hogy a szent fivérének, Györgynek a feje”. Az ereklyék további sorsa e feltárás után ismeretlen. Lehetséges, hogy Szentéletű Efrém és Szent György ereklyéit is újra megtalálják majd, mint ahogy néhány évvel ezelőtt megtalálták Szárovi Szent Szerafim eltűntnek hitt ereklyéit.

A legtekintélyesebb szertartáskönyv, a tizenkét hónapra osztott Minea előírja, hogy Szent György emlékét az Egyház július 24-én tartja, azaz egy napon Szent Borisz emlékével és két nappal Szentéletű Mózes egyházi megemlékezése előtt. A nem kevésbé tekintélyes „Papok és egyházi személyek számára készült kézikönyv” ugyancsak július 24-re teszi Szent György ünnepét. A Mineában a július 26-i dátumnál, ahol Szentéletű Mózes rövid legendája és szertartása található, kétszer is megemlítik Szent Györgyöt, mind a kétszer szentként említve. A legújabb görög Szinaxárion az Ortodox Egyház szentjeinek rövid legendáit tartalmazó gyűjtemény Szentéletű Efrém legendáját is tartalmazza, és itt is megemlítik Szent György romlatlan ereklyéjét, levágott fejét.

Szent Györgyöt több helyen említik az egyházi szertartáskönyvek, az egyházi énekek. Szent és szenvedéstűrő Borisz és Gleb hercegek Akathisztoszának ötödik fejezetében ezt énekelik:

„Látván Szent Borisz halálát, hű szolgája, György ráborult ura testére és így szólt: nem hagylak el téged, szeretett uram, hanem ahol a te tested szépsége elhervad, ott fejezem be én is életemet. És még a szolgának e nagy szeretete sem hatotta meg a gonosz szíveket: mert vették a kopját, és mint Boriszt, Györgyöt is átszúrták, Júdásként irigykedve, elcsábulva a György nyakán lévő arany ékszer láttán, amelyet Borisz ajándékozott hű szolgájának, és mert sehogy sem tudták levenni róla, levágták György fejét, és vele együtt Borisz sok szolgáját megölték, akik osztoztak uruk szenvedésében.”

Szent Borisz és Gleb vértanúk egy másik Akathisztoszának hatodik kondákionjában ezt énekelik:

„Aki követte Krisztus tanítását a felebarát iránti szeretetről, György, a te hű szolgád, Borisz herceg, életét adta érted: testével akart téged eltakarni az ellenség elől, és veled együtt megölték…”

Szentéletű Torzsoki Efrém Akathisztosza második kondákionjának éneke így szól:

„Látván, hogy testvérét, Györgyöt Szent Borisz herceggel együtt megölték, testvérének fejét, mint  értékes kincset magához vette, őrizte, és valahányszor rátekintett, a világ hiúságáról és halálos órájának eljöveteléről elmélkedett. Aki a világot minden javaival együtt elhagyta, szerzetesként egyedül Istennek élt, néki énekelünk: Alleluja!”

Szentéletű Magyar Mózes Akathisztoszának második ikoszában ezt találjuk:

„Ó, Szentéletű Mózes atyánk, akinek Istentől ihletett az értelme, Isten csodálatos gondviseléséből, amikor az Alta folyónál Szvjatopolk fegyveresei fivéredet, Györgyöt Szent Szenvedéstűrő Borisszal és Glebbel együtt megölték, egyedül te menekültél meg a gyilkosság elől, és eljöttél Kijev városába.”

A Szent Vértanú és Szenvedéstűrő Magyar (Ugrin) Györgyről megemlékeznek az istenfélő keresztények számára kiadott gyűjteményekben, Szent Borisz és Gleb, Szentéletű Efrém és Szentéletű Mózes legendáiban, romolhatatlan fejéhez, amely fivérének, Szentéletű Efrémnek csodatévő ereklyéivel együtt nyugodott, évszázadokon keresztül járultak segítségért a kolostor szerzetesei és a zarándokok. Szent György cselekedetét megénekelik az istentiszteletekben, kánonokban és Akathisztoszokban, megörökítették ikonokon és miniatúrákon. Erőnkhöz mérten forduljunk mi is dicsőítő imával Szent Szenvedéstűrő Magyar (Ugrin) György vértanúhoz:

 

Ó, Szent Vértanú és Szenvedéstűrő Magyar György, aki ifjú életedet adtad felebarátodért, és ezzel tanúságot tettél, hogy az evangéliumi parancs szíved hústáblájára van bevésve, légy számunkra is Krisztus szeretetének élő példaképe és tanítója, hadd énekeljük néked:

Örvendezz, Magyar György, Krisztus félelmet nem ismerő szenvedéstűrője; örvendezz, szent, aki szentért adtad életedet!

Örvendezz, a Szentírás szorgalmas kutatója; örvendezz, a megváltó Evangélium igaz követője.

Örvendezz, aki Szent Boriszt megelőzve fogadtad a kínzásokat; örvendezz, aki halálod után Borisszal és Glebbel együtt mint gyertyavivő csodákat teszel.

Örvendezz, aki fivéreid közül elsőként költöztél mennyei Atyád házába; örvendezz, aki az isteni gondviselésből levágott fejed által szent fivéred koporsójában nyugszol.

Örvendezz, aki a földi és mulandó örömöket semmibe vetted; örvendezz, mennyei és isteni javak hű részesedője.

Örvendezz, aki az Úr trónja előtt imádkozol, hogy megsokasodjon a szeretet e világon; örvendezz, az isteni szőlővesszőnek gyümölcshozó ága.

Örvendezz, Magyar György, szent vértanú, a szeretet tanítója!

 

 (Lepahin Valerij)

(fordította: Lepahinné Murai Teréz Katalin)

Július 26. Szentéletű Magyar Mózes

Szentéletű Mózes legendáját a Kijevi Barlangkolostor Paterikonja tartalmazza. Ezt a legendát Iglói Endre kitűnő, költői fordításában már megismerhette a magyar közönség. Itt a legenda újabb kiadása alapján egy új fordítással ismerkedhet meg az olvasó, melynek szövegét a következő forrásból vettük: О преподобном Моисее Угрине. Слово 30. In: "Библиотека лите­ратуры Древней Руси", т. 4. М., 1997.

 

Július 26. Szentéletű Magyar Mózesről

            Boldog Magyar Mózesről, akit Szent Borisz szeretett, a következőket tudjuk. Magyar származású volt, fivére annak a Györgynek, akinek Szent Borisz arany nyakperecet aján­dékozott, és akit Szent Borisszal együtt megöltek az Altánál, az arany nyakék miatt pedig fejét vették. Ez a Mózes menekült meg akkor egyedül a pusztulástól, és miután elkerülte a keserű halált, Predszlavához, Jaroszláv leánytestvéréhez menekült és nála maradt. És mivel abban az időben sehova sem lehetett menni, az erős lelkű Mózes egészen addig itt maradt és imádsággal töltötte napjait, míg a mi istenfélő Jaroszláv fejedelmünk – megölt bátyjai iránti forró szeretettől indíttatva – meg nem támadta és le nem győzte testvérei gyilkosát, az istentelen, kegyetlen és átkozott Szvjatopolkot. De Szvjatopolk elmenekült lengyel földre, újra visszatért Boleszláv­val, elűzte Jaroszlávot és elfoglalta a kijevi trónt. Boleszláv pedig, amikor visszaindult lengyel földre, magával hurcolta Jaroszláv mindkét lánytestvérét és számos bojárát; velük együtt vitték el Boldog Mózest is, kezét-lábát nehéz vasba verték és szigorúan őrizték, mert erős testalkatú és igen szép arcú ember volt.

            Felfigyelt rá egy előkelő asszony, aki szép volt, fiatal, nagy vagyonnal és hatalommal rendelkezett. Megdöbbent az ifjú szépségének láttán, szívébe vágy nyilallt, és a szentéletű férfiúban is ilyen érzést akart támasztani. Efféle hízelgő szavakkal kezdte ostromolni: „Ifjú, miért viselsz el ilyen szenvedéseket hiába, amikor megvan az eszed, amely megszabadít­hatna ezektől a kínoktól és szenvedésektől.” Mózes így válaszolt: „Így tetszik Istennek.” Az asszony pedig így folytatta: „Ha aláveted magad az akaratomnak, megszabadítalak és naggyá teszlek az egész lengyel földön, és uralkodhatsz fölöttem és minden birtokom fölött.”

            Megértve a boldog férfiú az asszony ördögi kívánságát, így felelt neki: „Előfordult-e valaha, hogy férfi, miután elvett egy asszonyt és hallgatott rá, a tökéletesség útjára lelt? Ádám, az elsőként teremtett ember, asszonyra hallgatott, és kiűzetett a paradicsomból. Sámsont – aki mindenkit felülmúlt erejével és minden ellenséget legyőzött – asszony adta idegenek kezére. Salamon is, aki pedig a legnagyobb bölcsességet szerezte meg, asszonynak engedelmeskedve hódolt bálványok előtt. Heródes is sok győzelmet aratott, amikor pedig asszony rabjává vált, Keresztelő Jánosnak fejét vette. Miért lennék én szabad ember létemre asszony rabjává, amikor születésem óta nem közeledtem asszonyhoz.” Ő erre így válaszolt: „Kivál­ta­lak, nemes emberré teszlek, egész házam urává teszlek, és a férjem leszel, csak teljesítsd az akaratomat: csillapítsd lelkem emésztő vágyát és engedd, hogy élvezzem szépségedet. Csak add a beleegyezésed, nem bírom elviselni, hogy szépséged hiába vesszen kárba, akkor lecsendesedik a szívemet emésztő tűz és többé nem gyötörnek gondo­latok, csillapodik a szenvedélyem, te pedig élvezheted szépségemet, és minden vagyonomnak ura, hatalmam örököse, nemeseim között első leszel.” Boldog Mózes pedig így felelt neki: „Jól tudd meg, hogy nem teljesítem az akaratodat; nem akarom sem a hatalmadat, sem a gazdagságodat, mivel mindezeknél fontosabb számomra a lelki tisztaság, és ezen felül a testi tisztaság. Nem vész kárba az öt év, amelyet Isten ajándékából vasra verve tűrtem el. Nem szolgál­tam rá ezekre a kínokra, ezért is remélem, hogy értük az örök kínoktól nyerek szabadulást”.

            Amikor az asszony látta, hogy ez a szép férfi nem lehet az övé, az ör­dög sugallatára ilyen döntést hozott: „Ha pénzzel kiváltom, akaratlanul is engedelmeskedni fog nekem.” Elküldetett az ifjú gazdájához, hogy kérjen tőle, amennyit akar, csak Mózest adja el neki. A gazda, kedvezőnek látva az alkalmat, hogy nagy vagyonra te­gyen szert, ezer arany körüli összeget kért tőle, Mózest pedig átengedte az asszonynak. Ezek után nem szégyellték erőnek erejével elhurcolni, hogy tisztességtelen cseleke­detre kényszerítsék. Miután az asszony hatalmat kapott, hogy uralkodjék rajta, arra akarta kényszeríteni, hogy egyesüljön vele, megszabadította a bilincsektől, drága ruhákba öltöztette, édes ételekkel táplálta, öleléseivel és szerelmes hízelkedéseivel kény­szerítette szenvedélye csillapítására.

            A szentéletű pedig, látva az asszony dühöngését, még kitartóbban kezdett imádkozni és még inkább gyötörte testét böjtöléssel, mivel többre értékelte az Istenért tisztaságban elfo­gyasztott száraz kenyeret és vizet a szennyhez tapadó drága ételnél és bornál. Nemcsak ingét vetette le magáról, mint József, hanem egész ruházatát ledobta, hogy a bűnt kerülje, és sem­mire sem becsülte a földi életet; ezzel pedig olyan haragra lobbantotta az asszonyt, hogy az halálra akarta éheztetni.

Isten azonban nem hagyja el az Ő szolgáit, akik benne bíznak. Az asszony egyik szolgáját Isten könyörületességre indította, és az titokban ételt adott Mózesnek. Mások viszont ilyen szavakkal próbáltak a lelkére beszélni: „Mózes testvér! Mi akadálya van annak, hogy meg­nősülj? Még fiatal vagy, ez az özvegyasszony pedig, aki csak egy évig élt a férjével, sok más asszonynál szebb, mérhetetlen vagyona van és nagy hatalma a lengyel földön; ha ahhoz lenne kedve, hogy egy fejedelemhez menjen feleségül, az sem vetné meg; te pedig, aki ennek az asszonynak foglya és rabszolgája vagy, nem akarsz az ura lenni! Ha ezzel érvelsz, „nem szeg­hetem meg Krisztus parancsolatait”, nem mondja-e Krisztus az Evangéliumban: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” Az Apostol is ezt mondja: „jobb házasság­ban élni, mint égni”; az özvegyeknek pedig azt parancsolja, hogy kössenek másodszor házasságot. Hát akkor te, aki nem vagy szerzetes és szabad vagy, miért kárhoztatod magadat gonosz és keser­ves kínokra, mi értelme van a szenvedésednek? Ha ebben a nyomorúságban kell meghalnod, vajon milyen dicséretet kapsz érte? Meg egyébként is, az első embertől napjainkig vajon ki vetette meg a nőt a szerzeteseken kívül? Talán Ábrahám, Izsák vagy Jákob? József is, először győzött az asszonyon, azután meg az győzte le őt. Te is úgy leszel, ha most életben maradsz, később pedig megnősülsz, mindenki nevetni fog az esztelensé­ge­den. Jobban jársz, ha engedelmeskedsz ennek az asszonynak, szabad leszel és mindennek az ura.

            De ő így válaszolt: „Hej, testvéreim és jó barátaim, jó tanácsokat adtok ti nekem! Ér­tem én, hogy szavaitok jobbak a kígyóéinál, amelyeket a paradicsomban Éva fülébe suttogott. Arra próbáltok rábeszélni, hogy engedelmeskedjek ennek az asszonynak, de semmiképp sem fogadom meg a tanácsotokat. Ha így vasra verve és szörnyű kínok között kell is meghalnom, akkor is tudom, hogy mindezekért elnyerem Isten irgalmát. Még ha az igazak valamennyien üdvözültek is asszony mellett, én egyedüli bűnös nem tudok asszony oldalán üdvözülni. Hisz József is, ha engedelmeskedett volna Putifár feleségének, később nem uralkodhatott volna: Isten, látva állhatatosságát, birodalmat ajándékozott neki; ezért minden nemzedék dicséri őt önmegtartóztatásáért, holott gyerekeket is nemzett. Én nem vágyom se egyiptomi birodalomra se hatalomra, nem akarok nagy lenni a lengyelek között és nem vá­gyom arra, hogy az egész Orosz földön hódoljanak nekem – a mennyei birodalomért mondtam le mind­ezekről. Ha pedig élve szabadulok meg ennek az asszonynak a kezei közül, akkor szerzetes leszek. Mert hiszen mit mond Krisztus az Evangéliumban? Mindenki, aki elhagyta apját vagy anyját, feleségét vagy gyermekeit vagy házát, az én tanítványom. Kire hallgassak inkább, Krisztusra, vagy talán rátok? Az Apostol pedig ezt mondja: Aki megházasodott, azzal törődik, hogyan legyen tetszésére a feleségének; aki viszont nőtlen, azzal törődik: hogyan legyen tetszésére az Úrnak. Kérdezem tőletek: kit kell inkább szolgálni – Krisztust-e vagy az asszonyt? A szolgáknak a jóban kell engedelmeskedniük uraiknak, nem pedig a rosszban. Ti pedig, akik miattam aggódtok, tudjátok meg, hogy az asszonyi szépség sohasem csábít el engem, sohasem szakít el Krisztus szeretetétől.”

            Amikor mindez az özvegy fülébe jutott, gonosz elhatározás született a szívében, meg­parancsolta, hogy ültessék Mózest lóra és szolgák sokaságának kíséretében vigyék körbe a tulajdonát képező városokon és falvakon, és ezt mondják neki: „Minden, amit itt kívánsz – a tiéd; mindennel azt tehetsz, amit akarsz.” Az embereknek pedig ezt mondta az asszony: „Ez a férfi a ti uratok, nekem pedig férjem, amikor találkoztok vele, hajoljatok meg előtte.” Az asszonynak pedig sok szolgája és szolgálója volt. A szentéletű csak nevetett az asszony esztelenségén és így szólt hozzá. „Hiába fáradozol: nem tudsz elcsábítani e világ mulandó dol­gaival, sem pedig nem tudod elvenni tőlem a lelki kincseket. Értsd meg ezt, ne fáradozz hiába!”

            Az asszony így válaszolt neki: „Talán nem tudod, hogy eladtak nekem, vajon ki az, aki meg­szabadít téged a kezeim közül? A világ kincséért sem engedlek el élve; hosszú kínok után adlak át a halálnak.” De a szentéletű félelem nélkül így válaszolt neki: „Nem félek attól, amit mondasz; de nagyobb annak a bűne, aki átadott neked engem. Én pedig mostantól fogva, ha Isten is úgy akar­ja, szerzetes leszek.”

            Azokban a napokban a Szent Hegyről egy barát érkezett, aki a papi rend tagja volt; isteni sugallatra a szentéletű férfiúhoz ment, és szerzetessé avatta, és miután hosszan tanította a tiszta életre, arra, hogyan kell megszabadulni ettől a romlott nőtől, hogy megőrizze magát és ne essen az ellenség hatalmába, eltávozott. Keresni kezdték, de sehol sem találták.

            Akkor az asszony, minden reményét elveszítve, rettenetes kínzásoknak vetette alá Mózest: a szentéletűt kifeszítették, és az asszony megbotoztatta, úgy, hogy vére a földet áz­tatta. Miközben így ütlegelték, ezeket mondták neki. „Engedelmeskedj az úrnődnek és telje­sítsd az akaratát! Ha nem engedelmeskedsz, darabokra tépjük szét a testedet; ne gondold, hogy elkerülheted ezeket a kínokat; nem, hosszas szenvedés után keserves halállal halsz meg. Irgal­mazz saját magadnak, dobd le magadról ezeket a foszladozó rongyokat és ölts magadra drága ruhát, szabadítsd meg magad a rád váró kínoktól, amíg még nem kezdtük el a testedet dara­bok­ra szaggatni.” Mózes pedig így válaszolt: „Testvéreim, hajtsátok végre a parancsot, amit kaptatok, ne késlekedjetek! Én már semmiképp sem tagadhatom meg a szerzetesi életet és az Isten szeretetét. Semmiféle kínzás, sem tűz, sem kard, sem a sebek nem szakíthatnak el Istentől és a szerzetesség e nagy, angyali fogadalmától. Ez a szégyent nem ismerő és esztelen asszony pedig megmutatta szégyentelenségét, amikor nemcsak Istentől nem félt, hanem az emberi szégyenérzést is félredobta, pirulás nélkül akar tisztátalanságra és paráználkodásra kényszeríteni. De nem hallgatok rá, nem teljesítem átkozott akaratát.”

            Az asszony, miután sokáig gyötrődött azon, hogyan is álljon bosszút az őt ért szé­gyenért, ilyen üzenetet küldött Boleszláv fejedelemnek. „Magad is tudod, hogy a férjem oda­veszett a hadjáratodban, és felhatalmaztál, hogy férjhez mehetek, akihez csak akarok. Én meg megszerettem az egyik foglyodat, egy szép fiatalembert, és sok aranyat fizettem érte, kiváltot­tam a rabságból, a házamba fogadtam, és mindenemet, amim csak volt, aranyat, ezüstöt és minden hatalmamat felajánlottam neki. Ő azonban mindezt semmibe vette. Sokszor gyötörtem veréssel és éhezte­téssel, de neki ez is kevés volt. Öt évig élt vasra verve annál, aki fogságba ejtette, és akitől én kiváltottam; és immár a hatodik évet tölti nálam, és engedetlenségéért  sok szen­vedést mértem rá, amelyeket szíve hajthatatlanságával váltott ki, most meg valami csuhás barát felnyírta szer­zetesnek. Ezek után azt teszem vele, amit te parancsolsz.”

            A fejedelem magához rendelte az asszonyt Mózessel együtt. Az asszony el is ment Boleszlávhoz, és Mózest is magával vitte. Amikor Boleszláv meglátta a szentéletűt, hosszasan próbálta rákényszeríteni, hogy vegye el az özvegyet, de miután nem járt sikerrel, így szólt hoz­zá: „Hogyan lehet valaki ilyen érzéketlen, mint te; mennyi jótól és milyen dicsőségtől fosztod meg magad, és kegyetlen kínzásokat kell kiállnod! Mostantól fogva vedd tudomásul, hogy élet vagy halál között kell választanod: ha teljesíted úrnőd akaratát, megbecsülést és nagy hatalmat kapsz tőlünk, ha pedig nem engedelmeskedsz, keserves kínok között leled halálodat.” Az asszonynak pedig ezt mondta: „Senki se nyerjen szabadulást azok közül a foglyok közül, akiket te megvá­sá­roltál, hanem bánj velük akaratod szerint, mint úrnő a szolgákkal, hogy a többieknek se jus­son eszébe uraikkal szemben engedetlennek lenni.”

            Mózes pedig így válaszolt: „Mit is mond Isten: «Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall, vagy mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért?» Még te ígérsz nekem dicsőséget és megbecsülést, amelyeket te magad is hamarosan elveszítesz, és nincstelenként a sír vár rád! És ezt a tisztátalan asszonyt is kegyetlenül megölik.” Így is tör­tént azután, mint ahogyan a szentéletű megjövendölte.

            Az asszony pedig, miután még nagyobb hatalomra tett szert Mózes fölött, szégyente­le­n módon bűnbe akarta vinni. Egy alkalommal megparancsolta, hogy erőnek erejével fektessék vele egy ágyba, ő pedig csókolgatni és ölelgetni kezdte; de ezzel a csábítással sem sikerült magához von­zani. A szentéletű pedig ezt mondta neki: „Hiába fáradozol, ne gondold, hogy én esztelen vagyok, vagy tán nem tudnám megtenni azt a dolgot: Isten félelme miatt undorodom tőled, mint tisztátalantól.” Az özvegy, ezt hallván, elrendelte, hogy naponta száz botütést mérjenek rá, azután pedig azt parancsolta, hogy vágják le titkos szerveit, mondván: „Nem kímélem meg a szépségét, hogy mások sem élvezhessék.” Mózes pedig félholtan hevert, vérben ázva, alig léle­gezve.

            Boleszláv pedig, az asszony hatalmától lenyűgözve és iránta érzett korábbi szenvedélyétől indíttatva, hogy kedvében járjon, rettenetes üldözést kezdett a szerzetesek ellen, és valamennyiüket elűzte országából. De Isten hamar megfizetett szolgáiért. Egy éjszaka Boleszláv hirtelen meghalt, az egész lengyel földön nagy lázadás tört ki: a felkelt nép megölte a püspököket és a bojárokat, mint ahogy azt a krónika is elbeszéli. Akkor ezt az asszonyt is megölték.

            Szentéletű Mózes pedig, miután sebeiből kigyógyult, eljött a Szentséges Isten Anyjához a szent Barlangkolostorba, és Krisztus győzedelmes katonájaként viselte hitéért vértanúságá­nak sebeit és koronáját. és az Úr erőt adott neki a szenvedélyek elleni harcban.

            Egyszer egy testi szenvedélyektől megszállott testvér jött el a szentéletűhöz , és ilyen szavakkal kérte a segítségét: „Megfogadom neked, hogy holtomig betartom mindazt, amit parancsolsz.” A szentéletű így válaszolt neki: „Életed során soha egyetlen szót se válts asszonnyal!” Az pedig készségesen megígérte, hogy mindezt megtartja. A szent kezében pedig ott volt a botja, ami nélkül a sebei miatt nem tudott járni, rásuhintott vele a szerzetes ölére, és abban a pillanatban elhaltak a tagjai, úgy, hogy soha többé nem érzett kísértést.

            Arról, hogy mi történt Mózessel, Szent Antal atyánk legendája is beszámol, mivel Szent Antal atyánk idejében érkezett ide Mózes; igaz hitben pihent meg az Úrban, miután tíz évet töltött a kolostorban, előzőleg a fogságban öt évig vasra verve szenvedett, a hatodikat pedig a tisztaságért viselte el.

            Említést tettem arról, hogy a szerzeteseket kiűzték lengyel földről, amiért a szentéletűt – aki hőn szeretett Istenének szentelte életét – szerzetessé avatták. Erről Szent Teodósziusz atyánk legendája számol be. Amikor Izjaszláv fejedelem Varlaam és Efrém miatt elűzte Szent Antal atyánkat, a fejedelem felesége, aki lengyel volt, óva intette a fejedelmet ettől a csele­ke­dettől: „Eszedbe ne jusson ezt tenni! Ugyanez történt egykor a mi földünkön is: egy bizonyos ok miatt az ország határain túlra űzték a szerzeteseket, és nagy veszedelem támadt lengyel földön.” Mózes miatt történt ez , ahogy azt már megírtuk Magyar Mózesről és Remete Jánosról, arról, hogyan mutatta meg rajtuk keresztül az Úr a dicsőségét, amikor szenve­dé­seikért megdicsőítette őket és csodatévő erővel ruházta fel őket. Legyen Néki dicsőség most és mindenkor és mindörökkön örökké.

 

(Fordította: Lepahinné Murai Teréz Katalin)

Hosszantűrő Remete János

 

A Hosszantűrő Remete Jánosról szóló beszéd a Kijevi Barlangkolostor Paterikonjában megelőzi Magyar Mózes legendáját, jóllehet ő mintegy száz évvel később élt. Remete Jánosnak az Úr kinyilatkoztatta Magyar Mózes szentségét és csodáit. Ezért álljon itt ez a rövid részlet a legendájából. Forrása: О многотерпеливом Иоанне затворнике. Слово 29. In: "Библи­отека литературы Древней Руси", т. 4. М., 1997.

Részlet Hosszantűrő Remete János legendájából

Akkor, mint a napfény, isteni fény világított meg és hangot hallottam, amely így szólott hoz­zám: „János, János! Íme megsegítelek, a többi pedig tőled függ: ügyelj magadra, nehogy valami nagyobb keserűség érjen, és az eljövendő életben ne kelljen szenvedned.” Erre meghajoltam és így szóltam: „Uram, miért hagytad, hogy ilyen kegyetlen kínok közé kerüljek?” Ő pedig így válaszolt nekem, mond­ván: „Olyan kísértést küldtem rád, melyet türelmed még képes elviselni, hogy általa megtisztulj, mint arany a tűzben. Az Úr nem küld az emberre erejét meghaladó megpróbáltatást, nehogy összeroskadjon a súlya alatt, hanem, mint a gazda, az erős és szívós szolgákra nehezebb és több munkát bíz, az erőtlenekre és gyengékre pedig kevesebbet és könnyebbet. Tudd meg hát: az olyan testi szenvedély elleni harcban, amiért imádkozol, a veled szemben fekvő halotthoz imádkozz, hogy könnyítsen a parázna gondo­la­tok ellen folytatott küzdelmedben; ő Józsefnél is többet tett és tud segíteni azoknak, akiket ilyen kínzó szen­ve­dély gyötör.” Én meg, mivel a halott nevét nem tudtam, így kezdtem fohászkodni: „Uram, könyörülj rajtam!” Csak később tudtam meg, hogy ez Mózes volt, aki magyar szárma­zású.

            Kimondhatatlan fény vett körül, amely mindmáig velem van, úgyhogy nincs szüksé­gem gyertyára sem éjjel, sem nappal, sőt minden arra méltó látogatóm gyönyörködik ebben a fényben és világosan érzékeli a belőle áradó lelki megnyugvást, amely megvilágította számomra az éjszakát az eljövendő világosság reménysége miatt. Mi a test iránti szeretettel megrontottuk értelmün­ket, de az igazságos Krisztus azért küldi ránk, bűnben fetrengőkre a szenvedést, hogy próbára tegyen. De testvérem, én mondom néked: „Imádkozz ehhez a szentéletű Mózeshez, és ő megsegít téged.”

            Ekkor János kivett egy darab csontot az ereklyéből, odaadta ennek a testvérnek és így szólt: „Érintsd meg vele a testedet.” Az meg is tette. És azonnal elcsitult a szenvedélye, tagjai elhaltak, és attól fogva nem gyötörték kísértések. És együtt adtak hálát Istennek, aki meg­dicsőíti szentjeit, akik életükben neki tetsző módon éltek, és akiket haláluk után a gyógyítás ajándékával tüntetett ki és a romlatlanság koszorújával ékesített, és akiket mennyei országára méltatott. Dicsőség Néki az Atyával és Szent Lélekkel együtt, most és mindenkor és mindörökkön örökké.

(Fordította: Lepahinné Murai Teréz Katalin)