A TEMPLOM

„Öröm töltött el, amikor jelezték: »Indulunk az Úr házába!«” (Zsolt 121)

„Mily kedves a Te hajlékod Seregek Ura! Lelkem vágyakozva eped az Úr udvaraiba, lelkem és testem sóvárog az élő Isten után… Boldogok, akik házadban laknak, Téged örökké magasztalnak”(Zsolt 83).

„…kegyelmed bőségéből házadba léphetek, és szent templomodban leborulhatok színed előtt” (Zsolt 25).

Ezekkel a szavakkal fejezte ki istenfélő lelkének vágyait és érzelmeit Isten szent temploma iránt a zsoltárok szerzője. Hányszor imádkozhatta el ezeket a vágyakozó szavakat életében? Hányan fejezték ki azóta akár ezekkel a Szentlélektől sugalmazott imádságokkal, akár másféle szavakkal lelkük vágyát, hogy eljuthassanak Isten szent templomába? A mindent tudó Isten ennek a megmondhatója. A vallásos ember életében Isten temploma mindig különös szerepet játszott. Isten és ember, ember és ember szent találkozásának a helyét jelentette számára. A keresztény élet lényege a kereszténység első idejétől ugyanaz volt és maradt mindörökre. Kezdődik azzal, hogy a világra született ember újjászületik vízből és Szentlélekből. E születés által Isten gyermekévé lesz. Folytatódik azzal, hogy az ember mindig szorosabb és szorosabb kapcsolatba akar kerülni Istennel. Ez az Eucharisztia szentségében valósul meg. Isten Fiának kezdeményezéséből, felkínálásából, sőt parancsából az ember, Krisztus Isten szent Testéből és Véréből táplálkozik lelkileg. Így valósul az meg, amit Jézus ígért: „bennem marad és én Őbenne” (Jn 6,57). Ezek az események: a találkozások Isten és ember között a templomban történnek meg. Ugyancsak itt valósul meg a másik találkozás is: ember és ember találkozik egymással. Az Egyház görög neve: Ekklészia. A „kaleó” ige ezt jelenti: hívni, az „ekkaleó”: összehívni. Az Egyház, az Ekklészia tehát gyülekezést jelent. Az Egyházat azért nevezik így, mert mindenkit hív és egymással egyesít, mondja Jeruzsálem Szent Kürillosz. A meghívottak Jézustól hívott apostolok, és általuk hívott Krisztus-követők. Az „Egyház” szót több nagy nyelv egyformán használja az Anyaszentegyháznak, Krisztus Titokzatos Testének megnevezésére, és a templomnak, az istentiszteletek helyének a megjelölésére is (Ekklészia, Ecclesia, Cerkovj, Kirche, stb). Az egyik templomszentelési imádságban ezt kérjük Istentől: „... tekints le kegyesen reánk, bűnös és méltatlan szolgáidra, akik ebben az égbenyúló templomban... kimondhatatlan dicsőséged valóságos szentélyében tartózkodunk...” (Rohály: Euchologion. 455). Az imádság kifejezése szerint a templom Isten háza, lakóhelye. Szintén a templomszentelés szertartásában történik: A szentelést végző főpap az új templom számára a szentek ereklyéit hozza el egy helyről. A bezárt új templom előtt a főpap a 23. zsoltár szavaival kéri a bent levő énekeseket, hogy engedjék be az ajtón fejedelmüket. Majd elimádkozza azt az imádságot, amelyet minden Liturgián a kisbemenetnél a királyi ajtó előtt imádkozik a pap: „Uralkodó Úristenünk..., add, hogy ami bemenetelünk legyen a szent angyaloké is...”. Ezt a szertartást Tesszalonikai Szent Simeon így értelmezi: „... a vértanúk a szent ereklyékben, és maga a főpap Krisztust ábrázolják, a templom pedig a mennyet. A főpap pedig olvassa a bemenet imáját, hívva az együttszolgáló és együtt bemenő angyalokat. És így, megjelölve a templom kapuit és kinyitva azokat, a szent szolgálattevők bemennek a templomba mintegy a mennybe, az Atya nagy tanúságtevője, Jézus Krisztuson keresztül, a mennyei hajlék előttünk való kinyitásánál”. Szent Germánosz „Egyházismeret” című művében ez áll: „A templom a menny a földön: a mennybéli fölséges Isten lakozik és időzik benne! A halált, a síri nyugvást és a feltámadást ábrázolja elénk. Messze felülmúlja a mózesi szövetségsátrat… előkészítői a pátriárkák, előhirdetői a próféták, megalapítói az apostolok, ékességei a főpapok, tökéletességei a vértanúk”. Mindkét főpap ismertetett véleménye megerősíti a templomszentelés imájának megállapítását: a földi templom a mennyei Isten lakóhelye a földön. Az újszövetségi Szentírás nyelve ugyanazzal a görög szóval „ekklészia”-nak nevezi az Anyaszentegyházat is (vö. Mt 16,18), és az egyes helyi keresztény közösséget is (vö. Róm 16,1; 1Kor 1,2).

Az Ószövetségben Izaiás prófétát, az Újszövetségben a szeretett tanítványt, Szent János apostolt méltatta Isten arra, hogy belepillantson Isten mennyei országába, lakóhelyébe. Mindegyikük egy fölséges, örökké tartó, mennyei templomban zajló istentiszteletet látott. Hogy a földön élő emberek is dicsérni tudják az Istent, Isten népe az Ószövetségben először szent sátort, később egyetlen templomot épített Jeruzsálemben. Isten ezt az ígéretet tette meg a szent sátor felszentelése után: „lakóhelyet választok köztetek..., közöttetek fogok élni, Istenetek leszek, ti meg népem lesztek” (Lev 26,11). Ezt az ígéretét megtartotta továbbra is, Salamon templomának felszentelése után. Az Ószövetség kőtemplomának lerombolása után (Kr. u. 70) Isten újszövetségi népe is megépítette a maga templomait Istennek közösen bemutatott dicséretre. Főleg a 300 éves keresztényüldözés megszűnése után, a keresztény Egyház teljes szabadságának elnyerése után épültek egyszerűbb és díszesebb templomok Isten dicséretére. Egyre fényesebbekké váltak az istentiszteletek. Alig száz év múlva Aranyszájú Szent János ezt mondta: „A templom a mennyország kicsiben”. A keleti szertartású keresztények ma is így tekintenek a templomra. A templom a földön áll, de mégsem földi építmény. Nem hasonlít semmilyen másfajta épülethez. Templomaink csak másolatai annak az eredeti, égi templomnak, amelyről Szent János apostol ír a Jelenések könyvében. Istentiszteleteink is földi másolatai a mennyei istentiszteletnek. Ezért fontos, hogy minden hívő, templomszerető embernek tudása legyen arról a különös világról, amelyet a templom képvisel, és mindarról, ami benne történik.

Krisztus Egyházában minden dolog kettős természetű: szellemi is, anyagi is. Ami anyagi benne, érzékszerveink által közvetlenül megismerhető, felfogható. Ami szellemi benne, az a szimbolika segítségével mutatkozik meg. Ezért az egyházban a szimbolika igen nagy szerepet játszik. A templom szimbolikáját és a benne történő istentiszteletek szimbolikáját szeretném bemutatni. Nem a magam bölcsességét közvetítem. Liturgiát magyarázó szent atyáink, főleg Hitvalló Szent Maximosz (†662), Szent Germánosz pátriárka (†740) Tesszalonikai Szent Simeon (†1429) magyarázatai sokat jelentenek nekünk ezen a téren. Mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretném ismertetni magának a „szimbólum” szónak és a „szimbolikának” a fogalmát. A szimbólum görög szót a lexikonok „jelkép”-nek fordítják. A szimbólum jel, amely egy sajátos valóság megjelölésére szolgál. A szimbólum egy eseményt, személyt, szellemi fogalmat más, érzékelhető képpel vagy tárggyal ábrázol, körülír és magyaráz. Szükséges, hogy a jelkép és az általa megjelölt tárgy között valami természetben gyökerező vagy közmegegyezésen alapuló közös vonás legyen. A vallás mindig alkalmazza a szimbólumot, amikor szellemi tartalmat kíván kifejezni.

Templomunkat és az istentiszteleteket átjárják a szimbólumok. Mindenütt ott vannak: a szavakban, kifejezésekben, kézmozdulatokban, a ruhán. A szimbolika titokzatos nyelvet jelent. Feltárja a hívek előtt azt, amelyet titokzatosan és láthatatlanul végeznek a templomban. Felnyitja szemüket arra a meghatározott, az Egyházban mindig élő valóságra, amelyet közvetlenül megmutatni nem lehet. Látható képeket használ. Ezekkel hív bennünket közvetítők nélkül a láthatatlanhoz, ami külső érzékeink számára megfoghatatlan. „Mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy felemelkedjünk a szellemi tárgyak szemléléséig. A felemelkedéshez szükségünk van arra, ami velünk rokon és saját” – mondja Damaszkuszi Szent János. Az egyházi szimbólum titokzatosan foglalja magában azt, amit ábrázol. A mi Urunk Jézus Krisztus az emberi természet felvétele után is az Atyaisten tökéletes képe, aki üdvözítő tevékenységét végzi. Az Egyház viszonya a szimbolikához világosan tükröződik abban a tanításban, amelyet az Üdvözítő Krisztus ábrázolásáról adott. A Trulloszi zsinat (69-692) 82. kánonja a következőket mondja: „Némely ikonon az Előhírnök ujjával rámutat a bárányra. A bárány az Ószövetségben a bűnért bemutatott áldozati állat volt. A korai keresztény képeken Jézus ábrázolására a bárányt használták, Aki elveszi a világ bűneit. Tiszteletben tartva a régi képeket és jeleket, amelyek az igazság előképei voltak, a zsinat nagyobb tiszteletben tartja a kegyelmet és igazságot, mint a Törvény teljesedését. Ezért, hogy a hívek szemei elé a festő művészetével is a tökéleteset állítsák, a zsinat elrendeli, hogy a világ bűneit elvevő Bárány képe helyett Krisztus Istent kell bemutatni emberi természete szerint. Ezzel Isten Igéjének alázatosságát szemlélve, megemlékezünk testi életéről, szenvedéséről, haláláról, hogy ezzel végezte el üdvözítő munkáját. Az előkép helyett tehát Krisztust kell ábrázolni abban az alakban, amelyben Ö földi életében élt”.

Az, ami az Ószövetségben a jövendőre mutatott, az Újszövetségben jelenvalóvá lett. Ez a jelenvalóság a maga rendjében készít és elvezet bennünket ahhoz a jövendőhöz, amit a szent atyák mennyei Jeruzsálemnek neveznek. „Minden, akár a Törvénnyel volt előképben, akár a mi szolgálatunkkal van előképben, a mennyei Jeruzsálem miatt történt”, mondja Damaszkuszi szent János. A mi templomunk a mennyei Jeruzsálem formájának mutatkozik a szent atyák értelmezése szerint. Új ég és új föld ez, amely ábrázolja Isten országának békéjét. Ebben az országban minden megbékéltetett teremtmény összegyülekezik Teremtője körül. Éppen ebből a templomról szóló tanításból folynak építészetének és festészetének alapelvei. Az Egyház a kereszténység első századaitól megadta a templomnak és az istentiszteletnek azokat a formákat, amelyek megfelelnek természetének és rendeltetésének. Elrendezte a templom belső formáját, a szentképek, az éneklés, a papi öltözetek jellegét. Mindez a templomban és az istentiszteleten egybehangzó képet alkot. A művészet minden formáját egy célnak rendeli alá. Ezzel megteremti azt a különleges templomi szépséget, amely tökéletesen különbözik a világi szépségtől. Lelki szépség ez, amit mi ékességnek nevezünk. Ez valóban a felső világ szépségének visszfénye, tükröződése. A IV. századtól a templom szimbolikáját részletesebben kezdik értelmezni és fejtegetni. Nagy Szent Konstantin az Egyháznak a IV. században polgárjogot adott. A diadalra jutott Egyházban megkezdődött a templomok sokaságának építése és díszítése. Szent Euszébiosz egyháztörténész († 340?) cezáreai püspök elragadtatva így ír: „A templomok jobb formát kaptak, mint az előbb leromboltak. A városokban megkezdődtek az újonnan felépített templomok megújításának és felszentelésének ünnepei. Az elöljárók istentiszteletei és a papok szent szolgálatai tökéletesek lettek, a templomi szertartások ékesekké lettek”. Euszébiosz a tíruszi templom felszentelésén mondott beszédében eléggé részletesen adja meg a templom szimbolikáját (10. könyv, 4. fej.). A látható templom a láthatatlan templomnak, azaz az Egyháznak formájára épült, és lényegileg ahhoz hasonló. Az az Isten háza, mert benne lakik Isten, és megtalálhatók benne a hívők, akik Isten Lelkének edényévé tették magukat. A templom a jövendő örökkévalóság földi mennyországa, ahol az „Isten a minden mindenben”. A templom szépsége mintegy felemeli a függönyt annak a mennyei Jeruzsálemnek szépsége előtt, amelyet az Úr készített az Őt szeretőknek. Euszébiosz magyarázatának értéke abban van, hogy említi azokat a történeti tényeket, amelyeknek tanúja volt, és hűségesen tükrözi kora templomépítészetének gondolatait.

A templom szimbolikája a legteljesebb és legrészletesebb kifejtését a VII. és VIII. századokban nyeri el. Szent Maximosz hitvalló (†662) Szent Szofróniosz jeruzsálemi pátriárka (†639) és Szent Germánosz konstantinápolyi pátriárka (†740) írásaiban találjuk meg a legszebb magyarázatokat. Fejtegetéseiket Euszébiosz püspökéhez hasonlóan nem lehet személyes véleménynek tekinteni. Jellemző Tesszalonikai Szent Simeon mondása a „Könyv a templomról” című művének kezdetén: „Szeretettel adom át nektek, amit a szent atyáktól merítettem, mert nálunk nincs semmi új, mindent abban a formában őriztünk meg, ahogy az eljutott hozzánk az első időktől. Mi az istentiszteletet tökéletesen úgy végezzük, amint maga az Üdvözítő parancsolta és amint elrendelték a szent apostolok és az Egyház atyái”.

Térjünk át lassan a templom szimbolikájának kifejtésére. Szent Germánosz ezt írta: „A templom földi mennyország, amelyben él és jelen van a mennyei Isten. Égi hajlék a földön nem építhető. Az eget nem lehet márványból, gránitból, fából vagy más nehézkes, földi anyagból összeállítani. Mennyei épülethez, mennyei anyagra van szükségünk. Mivel azonban ilyennel nem rendelkezünk, a próféták kinyilatkoztatásait követve, jelképekben készítjük el mennyei templomunk földi mását. Mert a jelkép közvetett, szemléletes kifejezése annak, amit nincs módunk közvetlenül, önmagában kifejezni. Amikor egy jelképet megértünk, az általa megjelenített valósággal lépünk közösségbe”.

A templomot különféle formákban építették és építik. Mindegyik formájú templom megfelel az Egyház valamelyik hittételének. Építették a templomot kereszt alakban. A kereszt azt jelképezi, hogy Krisztus keresztje az Egyház alapja. A kereszt alakú templom a hívek számára a Krisztus keresztje által szerzett üdvösséget juttatja eszébe. A keresztény templom üdvösségre segíti azokat, akik abban Krisztust és az üdvösséget keresik. Építették a templomot kör alakúra is. A kör az örökkévalóság jelképe. Nincs sem kezdete, sem vége. A kör alakú templom a mennyek országának örökkévalóságára hívja fel az abba belépők figyelmét. Mi, véges földi életű emberek, irányítsuk életünket a soha el nem múló, örökkévaló felé. Aki oda bekerül, annak földi élete sikeres volt. Építették a templomot nyolcszögletűre is. Egyesek szerint a betlehemi csillag nyolcszögletű volt. Ez vezette el a pogány bölcseket a gyermek Jézushoz. Őt megtalálva üdvösségüket találták meg. Az ilyen formájú templom a hívek eszébe juttatja azt, hogy a templom is ilyen vezető. Elvezet Jézushoz, és ezzel elvezet az örök élet felé. A nyolcszögletű templom felhívja figyelmünket a Jézustól hirdetett nyolc boldogságra is. A templomban megtanítják a hívőt arra, hogy hol, merre, milyen úton keresse az örökké tartó boldogságot. Mit mondjunk azokról a nálunk és környékünkön százával előforduló templomokról, amelyek egyszerű, megszokott falusi stílusban épültek? Hosszú épületek, keleti végük félkörben záródik. Szent Maximosz hitvalló erre is magyarázatot ad. A templom az istenség formája. Mint ilyen egyesíti magában az emberi lények sokaságát. Erre gondolva ismételhetjük meg szent Pálnak Athénben mondott szavait: „Benne (Istenben) élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Szent Maximosz azt is magyarázatul hozza, hogy a templom ugyan egy, de két részre oszlik. (A harmadikat, az előcsarnokot valószínűleg nem sorozza a templom  részei közé.) A két rész jelenti a látható (földi) világot, és a szellemi (láthatatlan) világot. Mindkét világ titokzatos egy egészet alkot. A szellemi világ feltárul az érzékelhető világban, viszont az érzékelhető világnak alapja a szellemi világban van.

Templomaink legmagasabb részén Krisztus keresztjének jelét találjuk. Ez mintegy megkoronázza az egész épületet. Győzelmi jel ez, amint Nagy Szent Konstantin is látta döntő ütközete előtt. Az égen kereszt jelent meg neki, alatta ezzel a felírással: „Ebben győzz!” És legyőzte vetélytársát Maxentiust. Hogy mi a kereszt az Egyház számára, a legtömörebben szeptember 14-ének fényéneke mondja meg: „A Kereszt az egész földkerekség őrzője, a Kereszt az Egyház ékessége, a Kereszt az uralkodók ereje, a Kereszt a hívek támasza, a Kereszt az angyalok dicsősége, a Kereszt az ördögök rettegése”. A kereszttel megkoronázott templomban összegyülekező hívek kiválasztottak az üdvösségre, hála Krisztus Istenünk embereket üdvözítő tetteinek.

Szabályosan megépített templomaink kelet-nyugati irányúak. A templom legszentebb része kelet felé néz. Ez megfelel az Egyház jelentőségének. Keleten alkotta meg Isten a paradicsomkertet (vö. Ter 2,8). Krisztus Istenünk, akit énekeink „az igazság Napja” címmel is neveznek (vö. szept.8., dec.25.), szintén keleten született, élt és váltotta meg az embereket. Keletről kapjuk mindennap az éltető fényt, amely megvilágítja és elűzi a sötétséget. Isten kinyilatkoztatásainak világossága is keletről indult el és árasztotta el a szellemi sötétségben ülő világot. A szellemi „Kelet” árasztotta világosság a hívek vezetője és irányítója Isten felé. A templomba nem azonnal lépünk be az utcáról. A bejárati ajtó előtt van egy kis előtér, néhány lépcsővel. Ennek is megvan a maga nagy jelentősége. Jelenti azt a szellemi magaslatot, amelyen az egyház áll a körülötte lévő világban. Az Egyház a nem ebből a világból való ország szimbóluma. Magasabban áll annál. Bár szolgálatát, feladatát a világban tölti be, de természeténél fogva, lényegénél fogva különbözik a világtól. A templomról is elmondhatjuk ugyanezt. Nem olyan ház, épület, mint a mellette lévő többi. Magasabb, nagyobb, képes befogadni az egész hozzá tartozó közösséget. Ami ott történik, az felülmúl minden mást, ami körülötte történik. Isten háza és a mennyország kapuja minden templom. Miután eddig a templomot kívülről jól megszemléltük, lépjünk be magába a templom épületébe.

Az atyák megvilágítják a templom minden részének jelentőségét. A templom három részre oszlik. Három részre oszlott az ószövetségi szent sátor és Salamon kőtemploma is. Isten ószövetségi népe előképe volt Isten újszövetségéi népének. A sátor is, Salamon temploma is elő ábrázolta Isten újszövetségi templomát. Tesszalonikai Szent Simeon a templom hármas felosztásában szimbolikus utalást lát a mennyei seregek rendjének háromszor hármas felosztására. Ugyancsak utalást lát Isten népére. Isten népe is három rendből áll: a szolgálattevőkből, a hívekből, végül a bűnbánókból és hitjelöltekből. A templom félkörben végződő kisebb részének kétféle elnevezését is használják: szentély és oltár. Ez a templom legszentebb része, megfelel az ószövetségi templom Szentek Szentjének. A szentély (oltár) azt ábrázolja, ami felülhaladja a teremtett világot. Ez az Isten lakhelye, ahol maga Isten lakik. Szent Germánosz pátriarka szerint: „…a hely, ahol apostolokkal együtt ül a trónuson Krisztus, a mindenek királya”.

A templom legszentebb része ilyen felfogásának felel meg az oltár (szentély) szentképekkel történő kifestése is. Az oltár (szentély) jelenti azt, ami felülmúlja az egész teremtett világot. Ez az Isten lakóhelye. Az oltárban ünneplik az Eucharisztia szentségét. Ezért főleg azt ábrázolják benne, ami ezzel a Szentséggel a legközelebbi összeköttetésben van. A szabályosan kifestett szentély legalsó sorában bemutatja a Liturgia szövegét megíró főpapokat, majd a Liturgiát végző többi szent személyeket: főpapokat, papokat, diakónusokat. Ők vesznek legszorosabban részt a Szent Liturgia végzésében. Felettük a következő sorban látható maga az Eucharisztia megfestve. Az apostolok áldozását látjuk rajta. Jézus a Titkos Vacsorán két szín alatt, kenyérrel és borral részesíti őket Szent Titkaiban. Még fentebb, az Eucharisztia fölött, közvetlenül az oltárasztal mögött az Istenszülő nagyméretű képe látható. Az eucharisztikus kánonban, a Szent Adományok átváltoztatása után őt említi meg először hangos szóval az Egyház. Mária, az Isten Anyja megszemélyesíti az Egyházat is. Magába fogadta a befogadhatatlan Istent. Krisztus emberi testének tartója, hordozója volt. Gyakran ábrázolják őt az „Orante” imádkozó, kezeit kiterjesztő alakban. Ő is, az Egyház is, közbenjáró Isten előtt a világ bűneiért. Előfordul az is, hogy az imádkozó Istenszülő fölött Krisztus képe látható. Az oltár ugyanis a vérontásnélküli áldozat bemutatásának helye, Ezt maga Jézus alapította, Ő a „feláldozó és feláldozott!”

A templom középső részét hajónak nevezik. Ez megfelel az ószövetségi templom szentélyének. Azt egy függöny választotta el a templom udvarától. A szentélybe mindennap bemehettek a papok a tömjénáldozat bemutatására. Az újszövetségi templomba a hívő világi emberek, „a királyi papság, a szent nemzetség” (1Pét 2,9) lép be. Az imádság tömjénjét mutatja be Istennek. Ha a „hajó” elnevezésre tekintünk, eszünkbe kell, hogy jusson Noé bárkája. Ő úgy menekült meg családjával együtt a vízözön pusztításától, hogy Isten rendelkezéséből az egész időt a bárkában (hajó) töltötte el. A templom ebből a szempontból az üdvösség bárkája (hajója) a hívek számára. Az Egyház a maga tanításával, útmutatásával, szentségeivel megőrzi az élet viharaitól azokat, akik oltalma alatt vannak. A bűn és halál sötétségéből elvezeti híveit a világosság és örök élet partjához, a mennyek országának csendes kikötőjébe.

Ennek a résznek is megvan a maga festési szimbolikája. A templom középső része, hajója szimbolizálja az átváltoztatott teremtett világot, az új eget és az új földet, ugyanakkor ezzel együtt az Egyházat. A hajó mennyezetén, és ha van, a kupolájában az Egyház fejének, a Mindenható (Pantokrátor) Krisztus képe látható. Ö tekint le és vigyázza híveit. Az alatta levő mezőben kell megfesteni a prófétákat és apostolokat. Krisztus Egyházát a próféták előre hirdették, Jézus pedig az apostolokra alapozta. Négy megkülönböztetett helyen ábrázolják az evangélistákat, kezükben a Szent Evangélium könyve, mellettük az Ezekiel próféta írásából kölcsönzött jelképek. Az evangélisták hirdették Jézus örömhírét a világ négy tájának. A templomot tartó oszlopokon az Egyház oszlopainak: a vértanúknak, főpapoknak, szerzeteseknek szent ábrázolásait látjuk. A falakon a szent történelem fő eseményeit ábrázoljuk. A nyugati fal egy nagy eseményt mutat be: az utolsó ítéletet. Ígérete szerint eljön Jézus, feltámasztja és megítéli a feltámasztott embereket. A földi történelemnek vége, kezdődik a jövendő, az örök élet minden ember számára, akár üdvözül, akár elkárhozik. Valahányszor a hívek kimennek a templomból, ezt a jelenetet látják. Ezen elgondolkodhatnak.

A templom előcsarnoka megfelel az ószövetségi templom udvarának. Ebben a külső részben állt egykor a hívő nép. Az Újszövetségben a megszentelt nép, a templom középső részében foglal helyet. Az előcsarnokban a hitjelöltek és vezeklők állnak. A hitjelöltek még készülnek belépni az Egyházba. A vezeklőket nem engedi a Szent Titkokhoz járulni. A hitjelöltek még nem tagjai az Egyháznak, azért nem léphetnek be a templomba. A vezeklőket egy időre kizárja lelki javaiból az Egyház, ezért nem léphetnek be a templomba, és nem vehetnek részt az Egyház szentségi életében. A szent atyák értelmezése szerint az előcsarnok jelképezi a meg nem újított, még bűneiben lévő földet, sőt az alvilágot is. Mindig a templomnak az oltárral (szentéllyel) ellentétes részén van.

Az előcsarnokban két témára találhatunk festményeket. Az egyik téma ősszüleink boldog élete a paradicsomkertben. A másik téma: ősszüleink kiűzése a paradicsomkertből. Ezek megfelelnek annak a gondolatnak, amiért a vezeklők itt állnak, és nem mehetnek be a tulajdonképpeni templomba. Lelki boldogságban éltek Istennel a „tiszta lélek paradicsomkertjében”. Bűneik miatt el kellett azt hagyniuk. Megvan azonban a reménység, hogy újra visszatérhetnek oda.

A templomnak eddig ismertetett hármas felosztása a legelterjedtebb magyarázat. Ez a hármas felosztás azonban nem abszolút szükségszerű. A szükségszerű, az, hogy legyen benne oltár (szentély) és hajó. Nélkülük a templom nem templom. Az előcsarnok megléte bár kívánatos, de nélküle a templom egészen templom.