Az ember származása és az evolúció.

A bibliának az az alaptanítása az emberről, hogy az ember Istennek teremtménye. Eredete szerint a föld anyagából való, de különbözik az állattól, mert van képessége, hogy Isten szavára szóban és tettben válaszoljon. A Biblia nem azt állítja, hogy az ember teste van a föld anyagából, hanem azt, hogy az egész ember, aki test és lélek. De ez az eredet mást jelent a test szempontjából és mást jelent a lélek szempontjából.

Az ember eredetéről mást mondanak a természettudomány képviselői. Hogy az evolúciót minden részletében igazolták-e megfelelően, a hit szavával ebbe nem szólhatunk bele. Azt tudjuk és ez nagyon fontos, hogy a tudomány és a kinyilatkoztatás nem lehet ellentmondásban, mert mindkettő Istentől van.

Az evolúció vázlata a következő: A világegyetem valami kezdeti atomféleségből néhány évmilliárd alatt folyamatosan galaktikákká bontakozik ki. A világegyetem egy apró pontján, a Földön, tehát egy szűk világban figyelhetjük meg a fejlődés fokait. A tulajdonképpeni élet a sejttel kezdődik. A sejt az élet természetes csírája, mint az atom a természetes magja az anyagnak. Az élet kezdeti jelenségei után évmilliárdok elteltével megjelenik a növényi és az állati élet. Az emlősök vonalán egyszer csak megjelenik a gondolat, a tudat, a Homo Sapiens.

Minden evolúciós váltásnál hirtelen jelenik meg az új. Előzmények nélkül. Nem tudjuk az előzményeket feltárni, csak a tömegesen megjelent újat észleljük. Minden vonalon, egészen az emberig. Nem a csírájukban, hanem a kifejlődésükben mutatkoznak meg. Ahogyan a nagy folyó is kezdetben egészen pici forrásból indul el.

Képzeljük el úgy a kezdetet, mint a piramisnak a talpazatát, a fejlődés végét, mint a piramisnak a csúcsát. Az a végpont: az ómega! Miután az ember megjelenik a Földön, azután már ő is értelmes alakítója a világ fejlődésének, történelmében is. Nincs olyan nép, nemzet, amelyiknek ne lenne olyan határozott küldetése, melyet csak ő képes megvalósítani. A cél a paruzia, a feloldódás Krisztusban, de úgy, hogy egyedi önmagunkat ebben a feloldódásban is megőrizzük. (A paruziáról később lesz szó).

Az élet akkor jelenik meg a földön, amikor minden kedvező körülmény együtt van. A Föld kedvező helyzete ezt elősegítette. Nincs messze a Naptól, nincs túl közel a Naphoz. De akkor mit szóljunk a Holdhoz? A Naptól való távolsága majdnem ugyanaz, mint a Földé. Ott miért nem keletkezett életfeltétel és élet?[1]

Van egy másik gond is amit kellőképpen mérlegelni kell. Az evolúciós ugrásoknál nagy szerepe van a véletlennek. Elfogadjuk, de azt mondjuk, hogy az nem vak véletlen, hanem „irányított véletlen”.[2] Isten informálja az anyagot, nyugodtan mondhatom úgy is, hogy beleprogramozza a fejlődés lehetséges irányait. A szabadság itt is érvényesül, és a fejlődés egy szabadon választott irányban megy tovább![3]

A teológiai igazságok egyáltalán nem zárják ki az evolúciós elképzelést. Vannak azonban nehézségek, amelyek megoldásra várnak.

Ezek a nehézségek a következők: Az ember test és lélek. Ha az ember a főbb emlősök fejlődésének csúcsán jelenik meg, akkor hogyan kell értelmeznünk a teremtéstörténetet? Honnét van a lélek? A másik nehézség: mivel az ember megjelenése a leletek nyomán nem a megjelenésének első pillanatában észlelhető, hanem szinte robbanásszerűen az egész földön egy bizonyos határozott vonal mentén egyszerre, fölmerül a kérdés, hogy egy ember pár volt-e a kezdet, vagy több emberpár? És mert az ember paradicsomi állapota és elbukása az ember történetének része, hogyan lehet elképzelni az evolúciós felfogásban az eredeti bűn átöröklésének az igazságát? És végül egy nagyon fontos kérdés: miért nem fejlődik tovább a világ? Miért nem fejlődik ki a mai emberből egy még magasabbrendű lény?

Figyeljük meg az evolúció lényegét. Mert a fejlődésnek alapvető oka az, hogy a világ lényegéhez tartozik hozzá, hogy lényei állandóan felül akarják múlni önmagukat.[4]

Vessük össze mindezeket a kinyilatkoztatás igazságaival:

1. Az élőlények fejlődésében az emberréválás úgy történt, hogy Isten készítette elő az anyagot, hogy amikor a fejlődésének csúcsára ér, amikor felülmúlja önmagát, a szellemben találja meg kibontakozását. Isten ahhoz az anyaghoz, amely idáig eljutott „hozzá gondolja” azt az erőt, amely lényegesen más, mint az anyag. Így már ez egy új teremtmény. Ez az ember! Képes megismerni önmagát és környezetét, képes lesz önmaga és környezete alakítására.

2. Hogy vajon egy vagy több emberpár volt-e az ember őse, tulajdonképpen nagy nehézséget nem jelent, mert az Ádám név nemcsak egy egyedet jelölhet, hanem kollektív jelentésben is felfogható. Ezt is jelentheti: ember, emberiség. Vehetjük tehát úgy is, hogy azokról az emberekről van szó, akik a fejlődés során először jutottak el az emberré-váláshoz. „Akiktől az emberiség származik.”

A mai hittudósok szerint az ember származása természettudományos kérdés, amit a Biblia nem akar eldönteni. Dogmatikailag nem lényeges, hogy egy emberpár, vagy több emberpár követte el az ősbűnt. Lényeg az, hogy amikor az ember megjelent a földön, Istent megismerte. Isten a teremtésben öröktől fogva elképzelte az embert, és amikor fejlődésének adott fokán megjelent, Isten ott volt, várta őt, és az ember felismerte Őt! (A bibliai teremtés-elbeszélés ezt mondja el katekézis formájában).

3. Az ember paradicsomi állapotáról szóló biblai leírásban sincs semmi ellentmondás. Hiába való lenne keresni az Édenkert helyét földrajzi keretek között, mert az nem hely, hanem állapot. Annak a boldog állapotnak a bemutatása, amely a bűn állapota előtt jellemezte az embert. Ha logikusan végig gondoljuk az evolúciót, akkor ilyen lehetett az ember helyzete: szakadatlan harc a természettel és kíméletlen harc egymással. Mindezek ellenére azonban valami nagyon fontos dolog történt: Ádámnak és Évának (mindegy, hogy kollektíven értelmezzük, vagy egyedien) amikor értelmének és szabad akaratának használatára jutott fölkínálta Isten (nekik és utódaiknak) az isteni életben való részesedést. És ha ezt elfogadják egy olyan további irányt kínált fel a fejlődésben, amely lényegesen eltért volna a mostanitól. Az ember azonban a kísértés megtévesztő hatására visszautasította ezt a felkínálást. Ez az ősbűn. Hogy mi volt a kísértés lényege, az is világosan kitűnik: „Lesztek, mint az Isten!” A jó és a rossz tudásának ígérete, de ez nem az erkölcsi jó és erkölcsi rossz tudás megígérése lehetett, hiszen ezt birtokolták, hanem más. Talán ebben a formában: Ti fogjátok megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz!

4. Miért nem fejlődik az ember? Az evolúció az anyagba van oltva.[5] Ez mindent megmagyaráz, és ennek szellemében érdemes egy pillantást vetnünk a jövőbe. Hová fejlődik a világ? Aminek kezdete volt, annak vége is lesz. Egy tudós jezsuita pap (Teilhard de Chardin) ezt így foglalja össze: Az ALFA a világegyetem kiinduló pontja, mint az abc-ben az első betűt. A világegyetem ettől a ponttól a beteljesülés, az ÓMEGA felé tart. Az Ómega az Isten és azért nevezi Ómegának, mert az abc utolsó betűje is az ómega.

Valahányszor a világ vége kerül szóba, nyomban szerencsétlenségre gondolunk. Annyi égitest suhan el mellettünk, világok robbannak fel a láthatáron. Egy hatalmas meteor ütközése, esetleg a lassú kihűlés, vagy a belső veszélyek, mint  a szerves visszafejlődés, háborúk, forradalmak, nukleáris katasztrófák - ez mind lehetséges. Mégsem erre kell gondolnunk, mert az evolúció megtanított arra, hogy ezek biztosan nem következnek be. Az ember helyettesíthetetlen, tehát célhoz kell érnie.

Van olyan feltevés, hogy a vége felé közeledő Földön a rossz a minimális lesz. A tudomány úrrá lesz a betegségeken, az éhségen. Az emberiség túljut a gyűlöleten, a viszályokon. Bizonyos fokú egyetértés fog uralkodni. A vég békében fog bekövetkezni.

De az is lehet, hogy a rossz együtt fog nőni a jóval. Óriási erők alakulnak ki az emberiségben, és konfliktusok támadnak, melyek abból fakadnak, hogy elfogadja-e, vagy visszautasítja-e az ÓMEGÁT. A Biblia nem megsemmisülésről beszél, hanem átalakulásról és katasztrófákról. (A rettegést kiváltó képek és hasonlatok pedagógiai jellegűek). A természettudósok úgy látják, hogy a világ állandó fejlődés során egyre magasabbrendű formákat és funkciókat bont ki magából. (Gondoljunk az anyagnak az őskáosztól az emberi agy kialakulásáig megtett útjára!)

A II. vatikáni zsinat így foglalja össze: „A föld és az emberiség kiteljesedésének idejét nem tudjuk, és azt a módot sem ismerjük, ahogyan a világnak át kell alakulnia. Mert bár elmúlik ennek a világnak az alakja, amit a bűn eléktelenített, de azt a tanítást kaptuk, hogy Isten új hajlékot, új földet készít, amely az igazságosság hona lesz. Az új föld várása azonban nem csökkenti a jelen világ iránt való felelősségünket.” (EM. 39).

Forrás: Véghseö Dániel: Katekézisek


 



[1] Olvasd el újra ehhez is a fenti lábjegyzetet.

[2] T. de Chardin: Útban az Ómega felé; Németh J.: Az emberi teljesség felé.

[3] Ez nem azt jelenti, hogy az anyag szabadon választja meg a fejlődés irányát. A szabadság abban nyilvánul meg, hogy a végtelen külső behatások számára végtelen lehetőség teremtődik a követhető irányt illetően.

[4] Nem azért, mert a világ lényei mind értelmesek és szabad akaratúak, hanem, mert minden élőben jelen van az az isteni „információ”, amely a kibontakozást sürgeti. Ennek eredményeként jött létre a kezdeti káoszból a kozmosz, az élet, az élők közt a szellemi lélekkel bíró ember és az ember értelmes munkája nyomán fejlődik tovább. Ez a fejlődés azonban már emberközpontú, azaz a fejlődés az emberben éri el csúcspontját.

[5] Képtelenség az a feltételezés, hogy az értelem és a sajátosan tudományos értelem azonos az egész világmindenségben, míg a testi formák szélesen radikális módon variálódnának. Ezzel a feltételezéssel traktálnak bennünket manapság a TV csatornák műsorszerkesztői sok fantasztikus filmben. Ilyen még a darwini evolúció alapján sem lehetséges. Sajnos gyermekeink előtt nagyon is hihetőnek állítják be és ezzel az áltudományos vetéssel nagy zűrzavart, készítenek elő az újabb nemzedékek agyában!